„Csokit akarok!”, „Add ide a poharam!”, „Hozd ide a babám!” – hallhatjuk gyermekünktől. Akár reggeltől estig pattoghatnak a parancsai. Már kezdi kapizsgálni, hogy bizonyos dolgokat képes irányítani. Szorgalmasan gyakorolja is. Ám nem mindegy, milyen formában teszi ezt. Kedvesen, udvariasan vagy mini diktátorként.

Alapvető udvariassági szabály, hogy kéréseinkhez odabiggyesztjük a „kérem” szócskát. „Add ide a poharam!”, „Kérem a poharam!” – utóbbi kérést, ugye, szívesebben teljesítjük? Mindenki sokkal előzékenyebb, ha szépen kérik. Nem árt, ha gyermekünk ezt már egészen kiskorában megtanulja.

Párunkkal, a család többi tagjával, a boltos nénivel, a szomszéd kisgyerek anyukájával mi is legyünk udvariasak. Használjuk mi is sűrűn a „kérem”-et. Ne feledjük, gyermekünk minden egyes pillanatban figyel minket (még akkor is, mikor azt hisszük, hogy nem), és leutánozza a viselkedésünket.

Ha nem kér szépen, egyrészt figyelmen kívül hagyhatjuk a kívánságát, amíg el nem hangzik a varázsszó, vagy figyelmeztethetjük, hogyan is kérünk.

Ha a gyermek kívánságát nem tudjuk azonnal teljesíteni, mert mondjuk, éppen nyakig vagyunk a mosogatóban, ne mondjunk neki olyanokat, hogy „egy perc”, „mindjárt”. Nem fogja érteni, még nincs tisztában az idő fogalmával. Legyünk konkrétak. „Elmosogatom még ezt a két tányért, aztán megkeressük a macid.”

Nem minden kívánságunk válhat valóra. Ha gyermekünk kérését nem tudjuk vagy nem szeretnénk teljesíteni, akkor ajánljunk fel neki egy lehetséges alternatívát, így továbbra is úgy érezheti, hogy a dolgok az irányítása alatt vannak, nem inog meg az önbizalma. Például: „Most nem, de ha szeretnél, vacsora után ehetsz egy szelet sütit.” vagy „Ma már eleget tévéztél, babázzunk vagy labdázzunk inkább?” Ugye, mennyivel jobban hangzik, mint a „nem, nem, nem…”?

forrás.