Megyek az utcán, előttem anyuka kiskamasz kislányával. Mind a ketten fehér naciban, alatta tanga virít – igen, a kislányon is.

Beindulnak a fogaskerekek az agyamban. Az anya saccperkábé velem egyidős, a lánya tizenkettő körül karcol. Ám már kész nő, az átütő fehérnemű mellett feszes, hasvillantós topot visel, és ahogy beelőzve őket hátrapillantok, mintha a semmiből elóbukkanó biciklisektől félnék, látom, több rajta a smink, mint rajtam. Hm… és már nem először találkozom a jelenséggel.

Kislányok nagylánynak – keresem a megfelelő kifejezést – öltöztetve? Maszkírozva?

Jó, jó, köztudott, az életszínvonal emelkedésével előrébb csúszott a fizikai érés. Elfogadjuk a tényt. Viszont senki se mondja, hogy egy kiskamasznak harci sminkben kell iskolába járnia, sőt, mondok ennél cifrábbat is, műkörmökkel felfegyverezve. Tévedés ne essék, általánosba, nem középsuliba! Hihetetlen, nos, pedagógus ismerőseim se hittek a szemüknek, mikor meglátták.

Elemezgethetjük az okokat napestig. Akkor se mondja senki, hogy a pubertás küszöbén álló lányka elég érett az ilyesmihez. Tapasztalatból mondom. Mert hát van nekem számtalan ismerősöm a korosztályban, és igen, fejlett leánykák, de beszélgess csak velük 10 percet, és rájössz, bizony-bizony, belül, a felnőttes megjelenés alatt még egy gyermek rejtőzik. Nem tipegő, de még gyermek. Imádnivaló, a világ csodáira még őszintén rácsodálkozó, felhőtlen nevetésű, igazi könnyekkel síró.

Feltétlenül szüksége van neki egy felnőtt nő hódító eszköztárára? Lehet, hogy konzervatív vagyok, de szerintem még nem. Okés, a fidres-fodros, masnis, habos-babos rucikból már kinőtt, de talán meg kellene találni az arany középutat.

Tizenkét-tizenhárom-tizennégy évesen talán még nem kellene hajat vasalni, alapozni, tangát hordani. Egyrészt egészségügyi okok miatt se. A túl korán elkezdett sminkelés tönkreteheti a bőrt, idő előtti öregedést okozhat, a szempillaspirál szemgyulladás forrása lehet, a haj szerkezetét erősen roncsolhatja a hajvasaló, a sütővas, a dauer, a tanga pedig akár meddőséget is kiválthat. A sort még nyilván folytathatnánk.

Az egészségügyi tényezők mellett pedig ott vannak a lelkiek is. Globalizálódunk, pontosabban amerikanizálódunk. A tengerentúlon pedig az elsőszámú érték a külcsíny (bár megjegyezzük, már ott is sokan kezdik az egyéb értékekre fektetni a hangsúlyt). Körülöttünk minden azt harsogja, csak akkor vagy szerethető, ha topmodellként nézel ki. Csak akkor lehetsz sikeres, ha vonzó, szexi vagy. Ja, és a sikert se úgy mérjük már, mint korábban. A bankszámládon található összeg utáni nullák és földi javaid mutatják, mennyire vagy sikeres. És még valami, mindezt fiatalon kell elérned, 35-40 felett már semmi vagy.

Valóban? Nem hinném, hiszen tudjuk, a jó bornak is érnie kell. Bizonyos értelemben mi is így működünk, élettapasztalat kell hozzá, hogy igazán ki tudjuk hozni magunkból a maximumot, hogy megfelelő döntéseket tudjunk hozni, hogy képesek legyünk működtetni kapcsolatainkat és még sorolhatnánk.

Gyorsan is fel lehet nőni, számtalan élményt, tapasztalatot lehet szerezni, csak kérdés, fel is tudjuk-e ezeket dolgozni, miközben éppen kibontakozóban van a személyiségünk, keressük önmagunkat. Ha nem hagyunk magunknak erre elég időt, kiéghetünk, pótszerek után nyúlhatunk, függővé válhatunk, elszalaszthatjuk azokat a pillanatokat, amikért igazán érdemes élni.

Megcsöppent az előző bekezdés? Vagy mégsem? Hogy lehet ezt manapság kivitelezni? A kulcs nem más, mint az odafigyelés és a szeretet. Nyálas szöveg? Eszem ágában sincs megmondani a frankót, csupán annyit kérek, hogy mielőtt elutasítod ezt a feltevést, ülj le minél több emberrel beszélgetni, hallgasd meg őket, ismerd meg őket, és azután dönts el, hogy vajon igazam van-e.

forrás.