Az olyan változások, mint a bölcsődébe, óvodába, iskolába kerülés, egy barátnál alvás első alkalommal, osztály vagy tanárváltás, kedvenc háziállatunk elvesztése, egy barát, családtag távozása az élők sorából, mind új kihívásokkal állítanak szembe minket, új leckéket kapunk tőlük az élet nevű játékról. Amennyiben gyermekként segítséget kapunk arra nézve, hogyan kezeljük és dolgozzuk fel ezeket a veszteségeket, felnőttként képesek leszünk egészségesen kezelni ezeket a megrendítő helyzeteket, és gyerekeinknek is meg fogjuk tudni tanítani, hogyan folytassák az életüket egy-egy szomorú, tragikus esemény után.

Már a kisgyermekek is érezik a veszteség fájdalmát, ám egészen máshogy mutatják ki, mint a felnőttek, általában kevésbé direkt módon. Kedélyállapotuk gyakran hullámzó, egyik nap úgy tűnik, minden rendben, a másik nap viszont észrevehetően nem találják önmagukat.

Egy-egy szomorú esemény után a gyermekek sokkal több odafigyelést igényelnek, mint általában, követelőzővé válhatnak, sokkal jobban igényelhetik a közelséget, a törődést, az információt és rengeteg megerősítésre, támogatásra van szükségük a felnőttektől. Jellemzően gyermekről gyermekre változik, hogyan manifesztálódik náluk a veszteség.

A kora, érzelmi érettsége, a veszteség körülményei és az elvesztett személyhez, dologhoz való kötődés mértéke jelentősen meghatározza, hogyan éli meg a gyermek a veszteséget. Rendkívül fontos, hogy megtaláljuk azt az egyedi utat, ami segít a gyerkőcnek feldolgozni a történteket.

A felnőttekhez hasonlóan a gyerekek is szomorúak, gyászolnak, mikor az egyik szülő elhagyja a családot vagy meghal, ha elvesztik a barátjukat, ha az egyik nagyszülő távozik az élők sorából, ha a család máshova költözik, ha iskolát kell váltania, ha kórházba kerül. A kicsik gyakran számunkra jelentéktelen dolgok, például az egyik plüssállat eltűnése vagy a kedvenc cumi elvesztése miatt is hasonló érzéseket élhetnek át. Tartsuk tiszteletben az ilyenkor érzett fájdalmukat, ne nevessük ki őket érte!

A gyerekek és a veszteség megértése

Iskoláskor előtt

Iskoláskor előtt a gyerekek még nem értik, hogy a halál végleges, az eltávozott már soha többé nem toppan be a szobába. Ám a szeretett személy elvesztésével járó fájdalmat már ők is átérzik, hiszen az illető nincs velük, hiányzik nekik.

A szülő, gondviselő elvesztése különösen megrázó élmény számukra, nem igazán értik, miért nincs már velük. Rendkívül sok törődésre és türelemre van szükség, hogy segítsük őket a történtek feldolgozásában, hiszen ez a veszteség számukra olyan, mintha egy részüket vesztették volna el.

Ebben a korban a gyerekek még nem tudják a valóságot elválasztani a fantáziától, így gyakran magukat okolják a szeretett személy elvesztéséért. Úgy hihetik, hogy az illető azért nincs velük, mert rosszak voltak, csúnyát mondtak neki.

Az egészen kis gyerekek ráadásul még nem tudják szavakba önteni az érzéseiket, más módon kell kifejezniük azokat. A szokottnál sokkal ragaszkodóbbakká, követelőzőbbekké válhatnak és fokozódhat náluk az elválástól való félelem. Az is előfordulhat, hogy viselkedésük a korábbinál sokkal gondoskodóbbá válik, a környezetükben mindenkinek szeretnének a kedvében járni.

Kisiskolás korban

Ekkor már kezdik megérteni, hogy a halál végleges. Az elhunyt nem fog visszatérni. Emiatt bűntudat ébredhet bennük, úgy hihetik, hogy a szeretett személy azért halt meg, mert ők rossz kislányok/kisfiúk voltak. Ha az elhunyt az egyik szülő, erős félelem gyötörheti őket, hogy hamarosan a másikat is örökre elvesztik.

Ebben a korban jellemző, hogy a gyerekek többször is hallani szeretnék, mi történt az elhunyttal és kérdések végtelen áradatát zúdíthatják ránk a halállal kapcsolatban, például megkérdezhetik, hogy mi történik a testtel.

Habár a kisiskolások már bő szókinccsel rendelkeznek, még mindig nem tudják verbális formába önteni az érzéseiket. Egészen egyszerűen azért, mert ők maguk se tudják, mit érzenek. Ám viselkedésükben, játékaikban, rajzaikban vissza fog köszönni a legbelül érzett fájdalom.

Felsőtagozatos korban

Ekkor már teljes mértékben tisztában vannak vele, hogy aki meghal, az örökre eltűnik az életükből. Sőt, már azt is értik, hogy a halálnak különböző okai lehetnek, például betegség, baleset. Ebből kifolyólag már azt is megértik, hogy a nagyi nem azért halt meg, mert ők rosszak voltak. Másokat viszont vádolhatnak; a doktor bácsi nem gyógyította meg a nagymamit.

Míg a kisebbek halálra vonatkozó kérdései leginkább gyakorlatiasak, addig ebben az életkorban már a halál kézzel nem fogható oldala is érdekli a gyerekeket, például, hogy az elhunyt vajon boldog-e a mennyországban. Ekkor már azt is képesek érzékelni és megérteni, hogy mások min mennek keresztül ez alatt a szomorú időszak alatt.

Tinédzserkorban

A kamaszok már nagyjából úgy reagálnak a tragikus veszteségekre, mint a felnőttek, azzal a különbséggel, hogy mivel éppen életük rendkívül érzelemdús szakaszát élik, sokkal nagyobb érzelmi hullámzást élhetnek át.

A tiniknél a hozzájuk közelállók halála, a szülők válása, szerelmi csalódásaik egyaránt rendkívül erős gyász érzést válthatnak ki, visszahúzódóvá, depresszióssá válhatnak, esetleg erős hangulatingadozásokon mehetnek keresztül.

Ebben a korban sokszor nem a családhoz, hanem a barátokhoz fordulnak vigaszért, támogatásért. Gyakran cselekvésen keresztül szeretnék feloldani a bennük felgyülemlett feszültséget, fájdalmat. Nagyon figyeljünk rájuk, hiszen, ha nem a megfelelő társaságba keverednek, akkor könnyen függővé válhatnak, viselkedésük lázadóvá, deviánssá válhat.

A legjobb, ha lefoglalhatják magukat. Kérjük meg őket, hogy segédkezzenek a temetésen és utána, az ezt követőkben pedig bátorítsuk őket sportolásra, valamilyen hobbi űzésére, amin keresztül feldolgozhatják a gyászukat.

Mit tehetünk, hogy megkönnyítsük gyermekünknek a veszteség feldolgozását?

Teremtsünk számára biztonságot nyújtó környezetet, ahol a maga módján kifejezheti az érzelmeit. Segítsünk neki, hogy utat találjon szomorúsága, fájdalma megélésére, például játékon, rajzoláson, gyurmázáson, levélíráson keresztül.

Az értelmi fejlettségéhez mérten a gyermeket tájékoztassuk a történtekről. Még ha nem kérdezi is fontos, hogy tudja, mi folyik körülötte. Életünk egy-egy tragikus állomásán hajlamosak vagyunk csak saját magunkra összpontosítani, de ne tegyük, fontos, hogy ott álljunk a gyermekünk mellett és segítsük az események megértésében, feldolgozásában. Lehet, hogy úgy érzékeljük, a gyerkőcöt nem hatotta meg különösebben a tragédia, de ne dőljünk be a látszatnak, valószínűleg arról van szó, hogy fejlődésének adott fokán még nem érti, mi történt.

Mint már említettük, a gyerekek rengeteg kérdést tudnak feltenni a történtekkel kapcsolatban. Rendkívül fontos, hogy az életkoruknak megfelelő választ meg is kapják. Így segíthetünk nekik, hogy ne gyötörje őket bűntudat, ne féljenek annyira az újabb veszteségekről. Amennyiben képtelenek vagyunk a történtekről beszélni, kérjünk meg egy rokont, barátot, tanítót, hogy tegye meg helyettünk. Készüljünk fel rá, hogy a kérdések számtalanszor el fognak hangzani, mire gyermekünk megérti és feldolgozza a szituációt.

Amennyiben tini gyermekünk van, nagyon figyeljünk oda, hogy nem válik-e túl visszahúzódóvá vagy agresszívvé. Finoman, nem tolakodón beszélgessünk vele a történtekről, arról mit gondol róla, hogyan érez ezzel kapcsolatban. Amennyiben úgy érezzük, bátran kérjük szakember segítségét is.

Kerüljük a mellébeszélést, mindig legyünk őszinték a gyermekkel. A ködösítéssel, a dolgok elhallgatásával csak látszólag óvjuk meg a rideg valóságtól. Valójában azonban csak azt érjük el, hogy felnőttként nem lesz képes megfelelően kezelni a sajnos óhatatlanul bekövetkező veszteségeket.

Az őszinteségbe az is beletartozik, hogy ne titkoljuk előle, mi is mélyen megrendültünk, gyászolunk. Ha látja, hogy nekünk is fáj, nem fogja szégyellni a saját érzéseit, megtanulja kifejezésre juttatni azokat, nem fog a felnőttként annyi mindenki életét megkeserítő elfojtás mesterévé válni.

A veszteségek életünk természetes velejárói, nem tudjuk elkerülni őket. A választás azonban a miénk: a foglyaikká válunk, avagy elgyászoljuk, amit el kell és tovább lépünk. Segítsük gyermekeinket, hogy képesek legyenek az utóbbit tenni.

 anyuci.hu