Az élet első hónapjaiban tanúsított vérmérséklet a kisgyerekkor éveiben is megmarad. Azok a szülők, akik nyugodt és könnyen kezelhető gyerekeket kaptak a sorstól, teljes meggyőződéssel úgy vélik, ők nagyon jól csinálják, a többiek pedig biztosan elszúrtak valamit. Minden esetben mi, szülők vagyunk a hibásak, ha csemeténk az átlagosnál nehezebb eset? És mi a helyzet a testvérekkel?

A gyerekpszichológusok szerint – neveltetésüktől, környezetüktől függetlenül – három alapvető vérmérsékleti típusba sorolhatóak a gyerekek:  nehezen kezelhető, nyugodt – vagy lassan felengedő, és könnyen kezelhető, könnyen alkalmazkodó típus.

A nehezen kezelhető kicsik rendkívül mozgékonyak, érdeklődők. Mivel érzékszerveik a szokásosnál  kifinomultabbak, rosszul tűrik a külvilág ingereit, hevesen és gyorsan reagálnak azokra. Éberebben alszanak, minden érdekli őket, érzékenyen jeleznek minden változásra. Általában nem jó evők. Az ilyen gyerekek könnyen letörnek, és gyakran még az óvatos irányításnak is ellenállnak. Nem lehet szimplán rossz kölyöknek titulálni őket, bár lényegesen több gondot okoznak a szüleiknek, mint a többiek. A családi gondok, az elfoglalt szülők, egy válás, vagy csupán a kistestvér érkezése, még nehezebbé teszi a nevelésüket.

A nyugodt, vagy lassan felengedő kisgyerek visszahúzódó. Mivel kevés igényt támaszt, lassan reagál a külvilág ingereire. Félénk, nehezen barátkozik. Szüleinek sokszor nehezebb dolga van vele, mint a nehezen kezelhető csemeték esetében, az idegenek szemében mégis ők a „jókisfiúk/jókislányok, akik csendesen ülnek a buszon, vagy az étteremben.

Legkönnyebb dolga természetesen a könnyen kezelhető kicsik családjának van, és szerencsére ők a legnépesebb tábor. Ezek a lurkók általában jó hangulatúnak látszanak, jól alkalmazkodnak a váratlan helyzetekhez is. Ez nem jelenti azt, hogy állandóan kijönnek önmagukkal és a külvilággal, és megnyugtatásul a hiszti sem kerüli el őket.

Többgyerekes ismerőseim szerint a sors igazságos: nagyon ritka az a család, ahol mindegyik gyerek zűrös, vagy éppen áldott jó. Az ezotéria hívei – akik szerint nincsenek véletlenek –, azt vallják, hogy mindenki olyan „nehézségű” gyereket „kap”, amelyikkel még meg tud birkózni.

„...Első fiam igazi nehezen kezelhető kisgyerek volt. Okos, nyitott, de borzasztóan érzékeny. Minden rezdülésére oda kellett figyelnem, hogy megértsem mit, miért tesz. Máskülönben folyton büntethettem volna a „rosszaságai” miatt. A család és a barátok örökké bíráltak, amiért ilyen lett. Sokáig magamban kerestem a hibát, de bevallom, nem találtam olyan eget rengető nagy bűnt, amit elkövettem volna. Nyugodt, szerető családba született, ahol vártuk, és sokat foglalkoztunk vele. Az ágyam mellett egyre gyűltek a nevelési tanácsokat osztó könyvek – amelyek persze az én aktuális kérdéseimre sosem adtak választ...”- meséli Kinga, akit három fiúval áldott meg a sors.

Aztán megszületett a középső fia, és akkor Kinga végre megnyugodott. A második gyerek békés, jó étvágyú, jól alvó, de kissé visszahúzódó baba volt, és ilyen is maradt. A harmadik pedig – hogy a sors igazságosságát elhiggyük –, igazi „harmadik gyerek”: könnyen kezelhető, barátságos, vidám kisfiú.

Persze nem vitatja senki, hogy a szülők szerepe és a környezet nem befolyásolja azt, milyenné válik a kisember, de a genetika fricskáit nem vághatjuk sutba. Ezt tartsa szem előtt minden „könnyű eset” szerencsés anyukája és apukája, amikor mellét veregetve osztogatja okos tanácsait a nehezebb sorsú szülőknek!

forrás.